Az olajfestészetről

Az úgynevezett “olajfesték-technika” Leonardo idejében terjedt el Európában, Hollandiából kiindulva, és mára a legkedveltebb festészeti technikává nőtte ki magát. Sikerét talán annak köszönheti, hogy bármilyen stílusban is alkosson a művész, az olajfestésben szinte biztosan megtalálja a neki legmegfelelőbb eszközt. Mindehhez számítsuk azt is hozzá, hogy színei erőteljesek, kontrasztosak, ezért ha a művész például egy világos tájképet alkot, a szemlélő joggal érezheti úgy, mintha a festmény önmagából árasztaná a napfényt.

A képek alapozásához (főleg vászon festményeknél) leginkább olajfestéket használnak; lenolaj és fehér festékpor keverékét viszik fel egyenletesen a többnyire farostlemezre feszített, üres vászonra. Az alapozás természetesen fa vagy deszka alap esetében is hasonlóan történik, de az egyszerűség kedvéért a továbbiakban a vászonfestményekből indulunk ki. Végül, ha az alapozás megszáradt, kezdetét veheti a valódi alkotómunka.

Ha már megvan a mű témája, akkor a vázlatok alapján könnyed mozdulatokkal fel lehet rajzolni a kép körvonalait a vászonra.

alapozás

Az alapozásra rajzolt vázlat (+)

Az alapra rajzolt körvonalak elkészítése után kezdődhet az „érdemi” festészet. Az olajfesték felvitelével lassan eltűnnek a vázlat-vonalak, és elkezd kialakulni a kész mű. Persze ha megkapargatnánk a felső festékréteget, akkor előbb-utóbb felfedezhetnénk az eltakart vázlatot, de természetesen ez erősen ellenjavallt.


Az alkotás elkészítésére két főbb módszer jellemző, melyek alkalmazása leginkább a művész stílusától, illetve a kép méretétől függ. Az egész képet „egyszerre” felfesteni, vagyis tónust, színt, formákat szinte készre megalkotni inkább a kis méretű alkotásoknál (kb. 80×100 cm-ig) szerencsés. A kép aláfestése, avagy rétegenként egyre több részlet megjelenítése sokkal előnyösebb a nagy képeknél. Érdemes viszont arra ügyelni, hogy kevés festékkel dolgozzon a művész, így ne váljon egy-egy réteg túl vastaggá. Az sem gond, ha egyes részleteket közelről nézve még a festékes vászon szálai is felfedezhetőek: lényeg, hogy a könnyed, lendületes vonások adják vissza a mű mondanivalóját.

Ahogyan Szőnyi István mondta: „Az olajfestés a művész számára nagy szabadságot biztosít. Olyan sokféle módon lehet vele dolgozni, olyan gazdag lehetőségeket nyújt, s annyira rugalmas, hogy a vízfestésszerű kezeléstől egészen az enkausztikára (viaszfestés – a szerk.) emlékeztető kifejezésmódig mindenféle egyéni alkalmazást elbír. Lehet vele fedve, hígan, lazúrosan vagy mélyfényű hatásra dolgozni. Az összes festőanyag optikai hatását tökéletesen adja. Táblaképeknél kifejező erőben egyetlen technika sem versenyezhet vele.

Az olajfesték fedőképessége tökéletes, ezért a munka folyamán a kép sötét tónusait is átfesthetjük világosabb tónusra. Lassan szárad, nedvesben dolgozhatunk, s a képet módunk van lassan fejleszteni, amit más technikánál – legalábbis ilyen mértékben – nem tehetünk meg. Az olajfestéknek ez a tulajdonsága magyarázza, hogy a minden finomságra kiterjedő naturalizmus olyan magas fokot érhetett el.

Hátránya, hogy idővel sárgul, a hajlamos a zsíros hatásra, többszöri átfestés esetén pedig a szalonnásságra.”
(A képzőművészet iskolája, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata)

Tipp: Mivel a festék nem vízbázisú, így vízben nem oldódik, ezért a festmények tisztítása nem igényel különösebb erőfeszítéseket. Elég ugyanis a képet egy puha, nedves szivaccsal finoman áttörölgetni, majd egyszerűen hagyni a rajt maradt kevés nedvességet elpárologni.

A kész festmény

A kész festmény (+)

Ha már késznek ítélhető a mű, és a szignó is felkerült rá, további teendő gyakorlatilag nincs a festménnyel. Elterjedt, bár lassan idejétmúlt divat ugyan a száradás utáni lakkozás, azonban ez nem túl célszerű gyakorlat. De tanulságként tekintsük át, melyek a legnépszerűbb módszerek:

  • Az ipari olaj, más néven csónaklakk a legolcsóbb alternatíva. Előnye, hogy valósággal beépül a festékbe, és erőteljes védelmet ad neki. Hátránya viszont szintén ebben rejlik: idővel akár magára a légköri nedvesség hatására képes leperegni, ilyenkor pedig magával rántja az olajfestéket is.
  • A damárlakk egy tartós, ámde rendkívül drága mediterrán növényi gyanta. Sajnos ez is jellemzően 30-50 év múlva magától lepereghet, de szerencsére ilyenkor a festmény újrakezelhető.
  • Egy tartós és jó megoldás lehet az ún. festőszer, amely Szőnyi receptje alapján lenolajból és egyéb adalékanyagokból házilag készítendő, de használata a mester szerint is mérsékelten ajánlott.

Természetesen mindenkinek megvannak a maga titkos technikái, amivel tartóssá varázsolhatja alkotását. Kezdetnek viszont mégiscsak az a legegyszerűbb, ha mindenféle kezelés nélkül, egyszerűen falra akasztjuk a kész festményt, amiben még hosszú évtizedekig gyönyörködhetünk kedvünkre.